Cím nélkül.

..és akkor a semmiből meghallod azt a számot. Ahogy elindul a zene a maga kis lágy kezdésével, lassan úgy hangolódsz át. Előtörnek a régi érzések. Átjár a hűvös őszi szél. Felnézel az égre: teljesen máshol vagy. ..mint egy évvel ezelőtt. Felkavarnak az emlékek. Nem hagynak nyugton.
Pedig ez csak egy egyszerű zene. Mégis mennyi szenvedést tudsz hozzáérezni, melléképzelni. Lehetetlennek tűnik, de a szám erejéig teljesen átkerülsz a múltba. Átutazol az időn, legyőzve minden észszerűséget. És érzed. Amit akkor éreztél - mind a külvilágból, mind magadban. És fáj. Tényleg fáj. Felmerül a kérdés: nem felejtettem el? Hogy tud felkavarni még most is? Pedig nem gondolok rá..
Nyomott hagyott. Őt már szíved rajzlapjáról sosem fogod tudni leradírozni. Tollal véste oda a nevét..
De a zene csak megy tovább. Nem tudja, hogy fáj neked. Nem tudja, hogy felbolygat. Nem tudja, hogy sírsz legbelül.
Nem tudja, hogy szeretted.. Igazán szeretted.

Itt van az ősz.. itt van újra.

Hála neki.. a hideg kiráz az ősztől. Félek tőle. Nem szeretem. Megutáltam. Egy évvel ezelőtt mennyivel másabb volt minden.. Tavaly szeptemberben.. olyan szépen alakultak a dolgok. Volt bennem remény. Rábasztam. Most itt vagyok egyedül. Sóvárgok utánad. Tényleg szeretlek. Szerelmes nem vagyok. De szeretlek. Nagyon.

Ez fog engem tönkrevágni.