Egy másik lány, aki ezt a véleményt nem hallotta, így vélekedett ugyanerről az irományomról:
"nagyon szép, és eléggé meghatott. ne nézz hülyének, de valamit megindított bennem :S. én még nem éreztem azt az igazi szerelmet, amit te most leírsz és bizonyára érzel. nekem fáj, hogy ennyire bizonytalan és tehetetlen vagy. nem tudsz mit csinálni.. fáj ez a dolog. tennél már valamit, de tudod, hogy nem neked kell lépned. mert úgy érzed, hogy mindent megtettél. ez már szinte felemészt téged. attól félsz, hogyha ez így marad, akkor az a (akár) kicsi vagy nagy 'szerelem' is amit érez irántad kihűl :( meg tudlak érteni. "
Na ha már itt tartunk, íme maga a fogalmazmány:
Szerelem..
Szóval ez az.. Pillangók repkednek a gyomrodban.. majd' meghalsz, hogy láthasd, de tűr-tőztetned kell magad, hogy nehogy ráírj. Ha ráírsz.. fenn kell tartanod a beszélgetést, mert ő nem fogja. Mert nem tudja. Ha tudná.. nem lenne az sem jobb.. Sebezhetőbbé válnál. Nagyobb fájdalmat tudna neked okozni. Visszaélhetne a helyzettel. Ezt viszont nem akarod. Ilyenkor mit csinálj? Nem tudod. Bármit teszel.. megvan a pro és a kontra. De, aki mer, az nyer, nemde? Vagy veszít. Vagy csalódik. Vagy szenved tovább, mert egyszerűen nem talál viszonzásra.
Az a nagy baj tulajdonképpen, hogy sohasem tudhatod, hogy gondol-e rád. Hiheted, de azzal talán csak magadat ámítod. Annyi minden kavarog a fejedben, és egyszerűen nem tudsz mihez kezdeni. Tudod, hogy nem mondhatod neki konkrétan, hogy mit érzel, pedig szíved szerint az mondanád neki, hogy meghalsz érte.
Nem szeretnél szenvedni. Ez teljesen normális. Így az is megfordul a fejedben, hogyha érdeklődik az iránt, hogy van-e fiú, aki felkeltette az érdeklődésed, arra azt válaszold, hogy van. De az a baj csupán, hogy vagy adtad neki tudtodon kívül a jeleket, hogy ő az, vagy nem. Ha adtad, akkor lehet, hogy leesik neki, hogy csak ő rá vártál. Ha pedig sikerült minden érzésed véka alá rejteni.. soha nem fog megtudni semmit sem az érzéseidről.
Lehet, hogy ő is érez valamit. Nem véletlenül mond dolgokat. Te elég sok furcsát észreveszel a szavai között, de sosem mered arra vélni az egészet, hogy érez valamit.
A te részedről megvolt a szikra. Nagyon is. A dologhoz viszont mindenképpen két ember kell. Reménykedsz abban, hogy a szikra nem plátói. De ez csak csalfa, vak remény. Nem tudod, mit várj.
Nem jelentkezik magától, te pedig úgy gondolod, hogy csak zaklatod azzal, hogy keresed
a társaságát. Sehogy sem jó.
A pillangók viszont egyre rendezetlenebbül mozognak benned. Ki akarnak szabadulni, hogy megtalálják azt, aki miatt vannak. Egyre jobban fáj a szeretet, amit iránta érzel. Egyszerűen hasít. Sírni tudnál. Sírsz is. Nem tudsz aludni. Forgolódsz az ágyadban. Eleinte talán a miatt, hogy egyoldalúnak érzed a vonzalmat… talán sajnálod is azokat a perceket, amelyekben Rá gondoltál. Azokat a hosszú, hosszú perceket, amelyekben nyughatatlanul sírtál. Ahogy egyre mélyül a vonzalmad, úgy egyre kevésbé sajnálod az időt, és a befektetett energiát. Elkezded lassan apránként szeretni.
Eleinte csak azt érezted, hogy kell. Nagyon kell. A teste kell. Legyen, aki öleljen, simogasson, pusziljon. A simogató kéz viszont nem hazudik. Mint ahogy egy ölelésből, úgy egy simításból is ki lehet kódolni az ember legféltettebb érzéseit: ha azt kell simogatnod, aki felé vonzódsz, azzal egyértelműen egy kicsit gyengédebb, elmélázóbb, talán lassabb is vagy. Vele lehetsz, érintheted, és ez csodálatos érzés. Mind testnek, mind léleknek.
Később már egyre inkább vágytál a lényére. Magára a teljes egészre. A hangjára, a szavaira, a megértésére, a vígasztalására. Ha rá gondoltál, akkor már nem fogott el a bizonytalanság afelől, hogy kell-e neked. Eddig egyszer-egyszer kapott el a bizonytalanság, amikor beugrott a képe. Most már úgy gondoltál rá, hogy igen, Ő az.
Még nem szeretted, hanem 'csak ' szerelmes voltál. Ugyan betöltötte a mindennapjaid, de még éreztél egy kis hiányt talán. Azt, hogy ez még mindig nem teljes. Azt, hogy ezt még lehet fokozni. Azt, hogy innen talán még van visszaút. Ebben viszont nem voltál biztos, így hát továbbra is rajta járt az eszed. Látni akartad.. Mindennél, és mindenkinél jobban. Azt érezted, hogy muszáj vele beszélned, mert megőrít téged ez az egész.
Ahogy még egy kis idő eltelik érzed, hogy egyszercsak elkezded szeretni. Az az előzőleg érzett hiány kezd megszűnni. Helyette jönnek a pillangók. Mintha pillangók repkednének a gyomrodban, egyszerre lenne még ez mellet hányingered, és olyan érzésed, mintha gyomorszájon rúgnának. Ez normális esetben fájdalmas érzés lenne. Elviseled. Nem is érzed fájdalomnak. Inkább egy jó érzésnek mondanád.
De a pillangók egyre csak feszítenek, gondolataid még az eddigieknél is jobban egy ember köré gyűlnek. Próbálnád terelni a gondolataid valamivel. Nem megy. Rájösz: tenned kell az ügyed érdekében. Szeretnél nem feltűnő lenni, de ugyanakkor egy picit kimutatni magadból.
És az a legérdekesebb, hogy amit a sajtótól kezdve a köztudatig mindenki szerelemnek hisz és titulál az nem ez a bonyolult, és mély érzésvilág, hanem csak egy pillanatnyi elmezavar, egy rövid fellángolás. Az ember nem tud pillanatok alatt szerelembe esni. Senki sem. Az nem szerelem, ami jön és megy. A szerelem kialakul, időbe telik..
..és valóban ez volna az?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése